Kiállítások az adatbázisban: 
Az Alföld festője – Kurucz D. István kiállítása

Mesterei: Rudnay Gyula, Benkhard Ágoston, Szőnyi István, Nagy Sándor.

1933: Szőnyi István magániskolájának növendéke; 1934-1940: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Rudnay Gyula, Benkhard Ágoston, Szőnyi István, Nagy Sándor. 1950: Munkácsy-díj; 1960: a VII. Vásárhelyi Őszi Tárlat Tornyai-plakettje; 1941-1942, 1961, 1983: római ösztöndíj; 1964: Szakszervezetek Országos Tanácsa-díj: 1971: érdemes művész; 1974: a Munka Érdemrend arany fokozata; 1977: Káplár Miklós-díj és emlékplakett; 1978: kiváló művész; 1984: Szocialista Magyarországért érdemrend; 1985: Kossuth-díj. 1940-ben Hódmezővásárhelyen telepedett le. 1943-1947 között bekapcsolódott szülővárosa művészeti és közéletébe, a Vásárhely Népe c. lap munkatársa, 1948-ban Budapestre költözött, a Kossuth Akadémia képzőművész körének vezetője volt. 1949-1959 között Szőnyi István tanársegédjeként freskótechnikát tanított a főiskolán. 1951-1952 között megszervezte a Honvédségi Képzőművészeti Stúdiót, majd kinevezték a Honvéd Képzőművészeti Iskola igazgatójának. 1953-ban vásárhelyi házában és műtermében megnyílt a Képzőművészeti Alap 8. sz. művésztelepe. 1962-ben kiállított a XXXI. Velencei Biennálén. 1963-tól Budapesten dolgozott. Tanulmányúton járt több kelet- és nyugat-európai országban, valamint Japánban, Mongóliában és Algériában. A vásárhelyi iskola reprezentáns egyéniségeként jelentős szerepe volt a Vásárhelyi Őszi Tárlatok elindításában. Megszervezte és vezette a Mednyánszky Társaságot, s haláláig a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep, valamint a Hortobágyi Alkotótábor elnöke volt. Képi világát és etikai alapállását tekintve a magyar piktúra fejlődésében különös szerepet játszó alföldi festészet folytatója, ám ezt a Tornyai és Koszta kezdeményezte népi realista irányzatot a társadalmi-gazdasági fejlődés aktuális fejleményeihez igazítva, egyéni felfogásban művelte. Szemlélődő habitusa jó fogódzóra lelt a temperafestés újrafelfedezésében, amelynek könnyed, levegős színharmóniái nála - az elődöktől eltérően - határozott rajzossággal és a tónusok árnyaltságával ötvöződtek. Első korszakában, a 40-es években még szorosan tapad a tradíciókhoz, amit az indulása mögé hátteret rajzoló valóság, ifjúságának szociális- és természetélményei magyaráznak. Korai művei (Disznóvásár, 1939; Kapu előtt, 1941; Tyúketetés, 1943) voltaképpen képi eszközökkel megoldott szociofotók, melyeket a közlés expresszív ereje, a visszafogott indulat és az ábrázoltakkal való együttérzés szemérmes lírája tesz hitelessé. A II. világháborút követő idők dinamikus atmoszférája jelentős változásokkal járt festészetében, ami tárgyköre kibővülése mellett kompozíciós módszereinek leegyszerűsödésében érhető tetten. Olykor a fogalmi érzékelésig eljutó jellemzése régi témáit is új tartalmakkal telíti: a paraszti életforma józan realitásai már nem a társadalmi mozdulatlanság, hanem a céltudatosan és hasznosan élt emberi élet, az erkölcsi értékek szimbólumaiként jelennek meg képein (Halászok, 1945, Földosztás, 1946). Különösen kifejezőek ebből a szempontból alakos ábrázolásai, melyeken az ikonszerű tömörséggel megfogalmazott figurák a földdel összenőtt ember sorsának természetes ethoszát alakítják képi emócióvá (Parasztasszony, Csikós, 1961). Más műveiben a mezei munka civilizálódását nyomozva a táj új típusú, "társadalmasított" ábrázolását, s vele a 60-as évek kollektivizálódott Alföld-képét teremti meg (Cséplés, 1958; Aratás, 1960). Az alföld problémakörhöz kapcsolódnak a 60-as években megszaporodó tájábrázolásai is, amelyek fő témája a mély horizontú, legtöbbször ember nélküli alföldi táj mindent magába olvasztó végtelensége (Fehér tanyák, Tél, 1963). A táji inspiráció forrása a 70-es évek közepétől már nem a távlati élmény, hanem a táj anyagi és szellemi mivoltát meghatározó természeti közeg, amelynek megjelenítésében - merészen átlépve a konvenciókon - a nonfiguratív festészet eszköztárát is felhasználja. Pályája utolsó harmadában festett Hortobágy-ábrázolásai immár a természet mélyebb struktúráit megismerő és átélő ember újszerű látomásai. Bár technikai felkészültsége és kompozíciós készsége szinte predesztinálták murális feladatok megoldására, alig néhány műve került megvalósításra. Több pannó- és freskóterve, így a Mohácsi csata és a Hajdúság története vázlatstádiumban maradt, vagy csak részben került kivitelezésre. Elméleti kérdések is foglalkoztatták, több cikket, tanulmányt írt a rajztanítás, a művészképzés, a műkereskedelem és a művészetpolitika kérdéseiről.

Egyéni kiállítások
1941-től több tucat kisebb-nagyobb kiállítása volt, bemutatkozott számos hazai és több külföldi városban. A fontosabbak:
1947 • Régi Műcsarnok, Budapest [Szabó Istvánnal]
1960 • Műcsarnok, Budapest [Kamotsay Istvánnal]
1961 • Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely [Kamotsay Istvánnal]
1965, 1968 • Milánó
1966 • Berlin
1970 • Csók Galéria, Budapest
1972 • Móra Ferenc Múzeum Képtára, Szeged
1974 • Vaszary Terem, Kaposvár
1975 • Rudnay Terem, Eger
1976 • Józsefvárosi Galéria, Budapest
1977 • Műcsarnok, Budapest (gyűjt., kat.) • Perugia
1978 • Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely • Tokió • Kokur
1979 • Csontváry Terem, Pécs
1982 • Kemenesaljai Művelődési Központ, Celldömölk
1985 • Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely (gyűjt., kat.) • Műcsarnok, Budapest • Tokió • Kyoto • Nara
1986 • Hatvani Galéria, Hatvan
1987 • Csók Galéria, Budapest • Művészetek Háza, Szekszárd • Hollósy Galéria, Budapest
1988 • Csók Galéria, Budapest
1989 • Vármúzeum, Simontornya • Városi Kiállítóterem, Zalaegerszeg.

Válogatott csoportos kiállítások
1941-től minden jelentősebb országos rendezvény és a magyar művészek külföldi bemutatóinak résztvevője. Rendszeresen szerepelt a Vásárhelyi Őszi Tárlatokon, a Hatvani Tájkép és Portrébiennálékon, a Szegedi Nyári Tárlatokon stb. Képei bemutatásra kerültek a vásárhelyi iskola jubileumi rendezvényein (1964 • Vásárhelyi Tárlatok, 1954-1963 • Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
1974 • Vásárhelyi Tárlatok
1964-1973 • Magyar Nemzeti Galéria, Budapest • A Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlatok negyedszázados jubileuma 1954-1978, Műcsarnok).

Művek közgyűjteményekben
minden jelentősebb hazai, és több olasz és japán közgyűjteményben.

Köztéri művei
freskó (1954, Hódmezővásárhely, Lévai úti iskola)
pannó (1963, Szegedi Kenderfonó)
pannó (1964, Salgótarján, Rendőrkapitányság)
secco (1965, Pápa, Pártház)
secco (1967, Sportkórház, Budapest).

Irodalom
D. FEHÉR ZS.: ~, Művészet, 1962/4.
DÖMÖTÖR J.: ~, Tiszatáj, 1966/4.
SZÍJ R.: ~, (tanulmány, Várpalota, 1967)
D. FEHÉR ZS.: ~, (kismonogr., Budapest, 1968)
D. FEHÉR ZS.: ~ kiállítása, in: Képzőművészeti Almanach 3, Budapest, 1972
OELMACHER A.: ~ kiállítása a Csók Galériában, in: A szocialista képzőművészet nyomában, Budapest, 1975
LÓSKA L.: "Mindig freskót szerettem volna festeni..." Beszélgetés ~nal, Művészet, 1984/3.
TANDI L.: Műteremlátogatás ~nál, Tiszatáj, 1986/2.
Vásárhelyi festők (szerk.: KRISTÓ N. I., Budapest, 1988)
~ jubileumán (illusztrált tanulmány, bev.: POGÁNY Ö. G., Debrecen, 1990)
D. FEHÉR ZS.: Mozgások és események nélkül, Művészet, 1990/3.
TASNÁDI A.: Az Alföld vonzásában, in: Gondolatok a képtárban, Miskolc, 1996.

Tasnádi Attila

Forrás: artportal.hu