A szenteltvíz (latinul aqua benedicta) olyan víz, amelyet a papság valamely tagja vagy egy vallásos személy megáld vagy megszentel. Egyes keresztény egyházakban ezzel a vízzel az áldozópap a szentmise elején vagy végén a híveket meghinti, vagy a hívek magukat akár otthon vagy a templomba való belépésükkor, illetve távozásukkor meghintik.

 Történet

A szenteltvíz használata igen ősi. Már az egyiptomi Ízisz-kultuszban fontos volt, hogy a hívők, mielőtt belépnek a templomba, meghintsék magukat szenteltvízzel.

Alexandriai Philón időszámításunk kezdete körül megállapította, hogy a szenteltvíz használata minden nép körében elterjedt, a templomokban mindenhol használják.

Az ókori szokás, amely a vizet tisztulási és engesztelési célra felhasználta, a keresztény közösségekben is elterjedt. Eredete félig-meddig az ősegyházban használatos mosakodó medencékre vezethető vissza, amelyek az istentisztelet előtti tisztálkodás céljaira szolgáltak, kezdetben azokban a magánházakban, amelyekben az istentiszteletet tartották.

A kereszténységben a szenteltvíznek a 2. században tűnnek fel a nyomai, mint erről a gnosztikus eredetű apokrif Péter-akták tanúskodnak.Külön vízmegáldási formulát a 4. századi Szerapion Euchologiuma közöl, valamint az Apostoli Konstitúciók.

Feltehetőleg a 3. században használtak először vizet meghintésre. A kereszténység államvallássá válása (380) után vízzel hintették meg a pogány templomokat, amelyeket keresztény használatba vettek.

A templomépítések kezdete után a bazilikák udvarában megjelent a víztartó (atrium). Az egyik legrégibb ilyen víztartót, egy 4-5. századbeli ólomedényt Tuniszban fedezték fel. A víztartó medencék és edények azonban eleinte közönséges vizet tartalmaztak; majd amikor a szenteltvíz használata szokásos lett, arra szolgáltak, hogy belőlük a hívek maguk számára merítsenek és azt hazavigyék. A középkortól kezdve az emberek otthon meghintették vele a ház belsejét, a gazdasági épületeket és a földet, hogy a gonosz szellem ne ártson, és Isten áldása legyen rajtuk. Gyakran az állatok vizébe és a kútba is tettek belőle. A víznek mágikus ereje, gonoszűző, rontást megelőző, gyógyító szerepe volt. Használata a születéstől a a halálig végigkísérte az emberi élet fontos eseményeit.

A nyugati egyházban a szenteltvízről szóló legrégibb emlékünk a 6. századba nyúlik vissza; már akkor szokás volt a víz megáldásánál sót is használni. Az alkalmi vízszentelésekből fejlődött ki az egyházban a víz megáldása a mise előtt és az azt követő szenteltvízhintés (Asperges). Később a körmeneteknél is használták a szenteltvizet s azért hordozható tartókat kezdtek alkalmazni, amelyekből a szenteltvízhintő fejlődött. A szenteltvízhintőnek a középkor óta ismeretes mai formája: átlyuggatott, szivacsot tartalmazó félgömb, nyéllel ellátva. 

Forrás: wikipédia